Amíg várakoztok, hallgassátok ezt. Ahogy Twitteren írtam: The perfect song, the perfect TV series and perfect editing slept together and then this was born.
Egyébként rácuppantam a Flogging Molly és Mumford and Sons diszkográfiákra (utóbbi mondjuk egyetlen egy album csak). Összesen hat és fél óra. Azért nem rossz.
Holnap lesz a nagy nap. John Finnemore-nak valószínűleg már tele van a hócipője velem. Nem baj, holnap zaklatom utoljára. Na jó... egy ideig. Valószínűleg. Talán. Esetleg.
Végre bejutottam a Pottermore-ra. PurpleShadow53. Még a felhasználónevem is jó. :)
Jövő héten nyaralok. Nem hiszem, hogy lesz elérhető netkapcsolatom, még a laptopomat sem valószínű, hogy vihetem.
És ő... A Black Books jó. Dylan Moran nagyon bejövős.
(...)
Don't want cash, don't want car
Want it fast, want it hard
Don't need money, don't need fame
I just want to make a change
I just wanna change
(...)
One track mind, one track heart
If I fail, I'll fall apart
Maybe it is all a test
Cause I feel like I'm the worst
So I always act like I'm the best
If you are not very careful
Your possessions will possess you
TV taught me how to feel
Now real life has no appeal
It has no appeal
Több ezer szavas megabejegyzés van készülőben, már három napja írom. Csak gondoltam szólok, hogy lélekben mindenki felkészülhessen, mert nem lesz piskóta.
UPDATE: Bevallom, kicsit gonosz módon húztam el előttetek a mézesmadzagot. A poszt(ok) szándékosan júliusra van(nak) hagyva, azaz a jövő hét második felében kerülnek fel (részben azért, mert elfoglalt ember vagyok, részben pedig személyes okokból lehet, hogy nem érek majd rá úgy, ahogy terveztem). A türelmet és megértést köszönöm, ígérem, kárpótol majd a végeredmény (kivéve, ha nem vagy könyvmoly, mert akkor unalmas lesz - bár, ha nem vagy könyvmoly, őszintén nem értem, hogy hogy bírsz olvasója lenni ennek a blognak.)
Addig is, have a lovely random .gif.
UPDATE 2: Besz*rok, ha a végére meglesz a tízezer szó. Félidőben négyezer-négyszáznál járok. Ez beteges.
Merthogy elsőre nem nagyon ment. Tegnap éjjel – illetve technikailag ma hajnalban – már nekifutottam egyszer a Hatodiknak, de körülbelül kétszáz szónyi tömény szenvedés után az egésztől megszabadultam egy könnyed „kijelölés + Del” segítségével, mert valami katasztrofálisan szar volt. Írni is meg a végterméket olvasni is.
Most viszont, kedves és (a masszív hiatusaimat és az azokat követő szófosásokat számításba véve figyelemreméltóan) kitartó olvasóközönségem, ismét itt vagyok, frissen-fitten, épp csak kiugorva a fürdőkádból. (Meg persze megtörölközve, felöltözve, fogmosva, de nem untatlak a részletekkel.) Készen állok, hogy elárasszam az internetet – vagyis egyelőre csak a Wordöt, de ami késik, az jön (lásd kémia- bioszdoga) – mindenféle nonszenszséggel. Abba kellene hagynom a mondatok megtörését. Zavaró és taccsra vágja a dinamikájukat. I shall make a note of it.
A dolog, amiről be akarok számolni, elég hétköznapi, szóval nem kell félni, a csomagoláson nem szerepel, hogy „nyomokban intellektualitást tartalmazhat!”, ettől függetlenül nagyon boldoggá tett, olyannyira, hogy már második napja jelentősen hozzájárul az endorfinszintem magasan tartásához. Féljenek, uraim – ha vannak –, mert vásárlásról lesz szó.
A helyzet az, hogy tegnap nagymamámmal nyakunkba vettük a környéket, és meglátogattunk néhány boltot. Tudni kell a helyről, hogy amikor ruházkodásra terelődik a szó, eléggé szegényes a kínálat (nem az egész városról beszélek most, csak egy kis részéről, egy csípő- és térdprotézises nagymamával ugyanis a körbebiciklizhető terület nem meglepő módon nem túl nagy), tapasztalataim szerint összesen két kínaiból áll, amiknek apparently ugyanaz a beszállítójuk, úgyhogy nem túl nagy a változatosság. Amit pedig az egyik nem vesz át a másiktól, az nem véletlen…
Egy szó mint száz, első megállónk az egyik ilyen kínai volt, határozott céljaim pedig a következők voltak: farmersort, néhány póló, napszemüveg (RIP régi napszemüveg, akárhova is lettél), esetleg egy saru, ha lesz, de ez már csak a bónusz. Örömmel/sajnálattal jelentem, hogy ötven százalékban sikerült ezt megvalósítanom, és bár sortom és pólóim nem lettek (ami vicces egyébként, mert ezek azok a cuccok, amiből úgy gondolod, tuti találsz majd százat legalább – és nem, sort egyáltalán nem volt (?!) sőt, ha úgy vesszük, póló sem, csak topok ezrei. Nekem márpedig póló kellett vállal meg rövid ujjal meg mindennel.), amim lett, azzal több mint elégedett vagyok. Legalább egy órán keresztül korzóztam fel-alá a helyiségben és orromat fennhordva válogattam, mint valami felfújt városi hólyag-királykisasszony, bevonultam a próbafülkébe, majd kivonultam azzal, hogy egyik ruha sem tetszett (kár azért a bikiniért mondjuk…), míg végül semmit sem találtam, csak bedobáltam néhány fehérneműt a kosárba. Azokkal meg vagyok elégedve ebben a boltban, rendszeresen itt is veszem őket. Most, hogy így belegondolok, 2006 óta, mióta augusztus harmincegyedikén először aludtam az ágyamban Békéscsabán, összesen két alkalom jut eszembe, amikor otthon vettem fehérneműt. Igen, azért vannak itt jó dolgok, ez tagadhatatlan.
Végül visszajöttem előre, a cipőrészleghez, és közelebbről is szemügyre vettem a sarut, amit már bemenetelkor is kiszúrtam magamnak. Fekete, nem lábujjletépős (Vaddi csípné, hihi), három pánt elől, két pánt a bokán, de van cipzár hátul, szóval természetesen nem kell a pántokkal szarakodni, és a számozásnál most is, mint általában, akadt egy kis gubanc a kici, rizsát kakáló (aki nem a 28-as terembe jár hálni, az ne is akarja megérteni…) kínaiaknál. Vagy az én lábam ment össze, amit kétlek, és a többi cipőm engem igazol, vagy ők enyhén túlbecsülték, hogy mekkora is egy 37-es láb. Sikeresen leégettem magamat azzal, hogy viszonylag hangosan letorkolltam a nagymamámat (ouch), amikor szegény azt javasolta, hogy kérdezzük meg az egyik – egyébként rohadtul idegesítő, csak úgy megjegyzem – eladót, hátha van 36-os a szóban forgó lábbeliből, mire én közöltem, hogy nem, nincs, átnyálaztam az egész oszlopot; ő csak megkérdezte, és kiderült, hogy csak van, hupsz. (Tudom, megérdemeltem, működik az univerzális igazságszolgáltatás, halleluja. De mielőtt a védtelen nagyijával üvöltöző szörnynek gondoltok, elmondanám, hogy őt se kell félteni, ha bossy behaviorről van szó, a hajlamot tőle örököltem… És amúgy sem üvöltöttem.) Ilyen kalandos (…) úton-módon sikerült tehát gazdagítani a kosár tartalmát egy pár cipellővel. A következő és egyben utolsó a napszemüveg volt (ennek örömére gyorsan fel is vettem… ahogy Eileen fényerejét is, hogy legalább azt lássam, mit írok), amelynek beszerzése igazából nem volt túl bonyolult művelet: odaálltam a szemüvegtartó… cucc elé, és igyekeztem kiválasztani a legkevésbé ronda és/vagy nevetséges kinézetű terméket. Ami azt illeti, nem volt könnyű dolgom, mert néha már-már művészien borzadályos dolgok is akadnak az ilyen szemüvegtartókon, és ezen kimondottan sok ilyen volt. Kemény küzdelem és néhány percnyi megfeszített mérlegelés után végül a cipő mellé tettem egyet, amit annak ellenére, hogy a legkevésbé szarnak ítéltem a kínálatból, utáltam. De sajna nemigen volt választásom, ugyanis a napszemüvegtelenség lassan tűrhetetlenné vált, és úgy éreztem, íriszeim megfelelő védelme nélkül nem vagyok képes tovább élni. Meg lett véve tehát, és mindenki megnyugtatására közlöm: azóta már megbarátkoztam vele. Igazából nem olyan rossz, csak amikor kihajtom a szárait, eléggé barátságtalan és meglehetősen nyugtalanító hangot ad ki, úgyhogy vigyázni kell majd rá nagyon, mert nem épp a legstabilabb szerkezet a világon. Amúgy jó, a keret és a szárak is feketék és mindenféle lyukat meg flancot mellőznek, kivéve egy kevés, de legalább szolid barázdát, ami egyébként jelen van az orrnál is. A lencse pedig jó nagy, amit tényleg szeretek, nem csak divatból (nincs annál idegesítőbb, mint amikor a kicsi lencse felett és alatt is az ember szemébe tűz a nap – ilyen szemüvegem is van, szóval tudom) és tetszik a színe, valamint szépen, ésszerűen megy át a teteje sötétből világosba, ami néha szintén gondot okoz. De azért a telefonba mondtam apának, hogy készüljön, mert amikor legközelebb meglátja a fejemet, akkorát fog röhögni, hogy öröm lesz nézni. Már régi napszemüvegemben is azt mondta, úgy néztem ki, mint egy légy. Hiába, mindig minden körülmények között, I aim to please.
Ezután a közeli CBA-ba mentünk, ahol igazából csak olyan fontos dolgokat szereztem be, mint a csokis és kókuszos görög joghurt meg a cukorkarúd, meg aztán újra felfedeztem magamnak a stiftek felsőbbrendűségét. (Ezt még lesz, akivel megvitatom, de nem itt, az holtbiztos.)
Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban, betértünk a kedvenc papír-írószerembe, de nem azért, mert már égek a vágytól, hogy bevásároljak kockás füzetekből meg hasonló rémségekből szeptemberre – Merlin ments, már attól is elfog a rosszullét, ha eszembe jut, hogy 29-én az évzáróra még csak meg kell jelenni a suliban… drága AGK, szakadj már le rólam, legalább a nyári szünetre, jó?! Az igazság az, hogy nagyon kedvelem ezt a kis sarki boltot, mert időről-időre olyan szép füzeteket találok, hogy majd’ elájulok ott helyben. Nem az a klasszikusan szép, inkább a modern értelemben, nem vörös bőrkötéses kis naplók, hanem modern képekkel és mintákkal díszített, gyakorlatban is használható füzetek. Az új kedvencem, egy a háromból, amit végül zsákmányoltam, a maga New Technology feliratával és központi témájaként egy (asszem) iPoddal, amit mindenféle elegáns, fekete indák és virágok fonnak körbe, tökéletes példa erre. Baromira megtetszett, és amint megláttam, egyből Éndzs jutott róla eszembe, amitől meg azonnal vigyorogni kezdtem, mint egy bolod. :D
Péntek kora délután óta ezeknek örülök tehát amellett persze, hogy félelmetes mennyiségben fogyasztom a QI-t (illetve csak fogyasztottam, ugyanis ma délután kimerítettem a készletet), amit ha elkezdek nézni, azonnal észreveszik a ház másik végében tartózkodók is, ugyanis olyan intenzitással röhögök rajta, hogy ma kora este majdnem sikerült is megfulladnom félig a harsogó nevetéstől, félig az általa kiváltott köhögőrohamtól. Néha vetek egy-két pillantást a tévére is, hétköznap a Top Gearre (a House-t valamilyen oknál fogva magyarul nagyon nem bírom), hétvégente pedig mindig akad egy-két nézhető film, mint például a múltkori HP3, amire azt hittem, hogy a 4 lesz, ezért volt is meglepetés, amikor kiderült, hogy nem. (Mondjuk nem sok mindenen változtatott a dolog, megnéztem előtte DVD-n, megnéztem akkor, azóta már megnéztem a 4-et DVD-n – és végig kötelességtudóan visítottam és olvadtam, amikor David Tennant kellemesen gyakorta feltűnt a színen – és holnap megint meg fogom nézni. Az 5-tel hasonlóképpen fogok eljárni. Most viszont elbujdosok, mert a Szóismétlés-ellenes Liga tagjai mindjárt rám törik az ajtót, és halálra sújtanak egy húskloffolóval.)
Ja, és most Forma1 weekend van. A műsor, amit négy okból nézek: 1) Mark Webber arca, teste, mindene 2) összeesküvés-elméletek gyártása a Red Bull csapatról meg a „nálunk nincs elsőszámú pilóta” című tragikomédiáról 3) szurkolás, hogy Webber vagy Button, esetleg Hamilton (rájöttem, hogy a McLaren a kedvenc csapatom), illetve bárki más, aki nem Alonso, megverje Vettelt 4) Czollner Gyula időnként igencsak inkompetens kommentátori munkájának hangos szidalmazása. Ez utóbbi egyébként meghatóan hagyományos közösségi program nálunk, a vacsorázáson kívül ez az egyetlen dolog, amihez otthon mindhárman összegyűlünk, hogy együtt végezhessük. Milyen aranyos.
A beígért (bár mostanra talán már el is felejtett) kilencvenedik és a rákövetkező oldalről:
„Úgy neveznek, a Jobbos Költő. Tipikus seggmutogató szemtelenség. Csak mert nem helyeslem az akadémiai cosa nostra összes mézesmázos ortodoxiáját, csak mert benyalom a nemesi címet és az előkelő származást, csak mert tudom, mi a különbség a politika és a poétika között, csak mert tisztában vagyok nemzeti hovatartozásommal, csak mert szerintem Kipling nagyobb költő Poundnál (mely nézetet, csak megjegyzem, mostanság már a papucscipős akadémikusok is kezdik osztani), csak mert, röviden, saját agyam van a saját fejemben már ignorálnak és lenéznek. Bekaphatják. Bekaphatják mind. Nem is kell: bár bekapták mind, mint a torkosborz.”
És egy kis extra a százötvenedikről:
„Soha, Max, soha ne mondd senkire, hogy cinikus. Azt nevezzük cinikusnak, akitől félünk, hogy kinevet.”
Haha, ettől most úgy tűik, mintha egy komoly, gondolati jellegű könyvet olvastam volna. Pedig nem. Gondolat, az tény, sok volt benne, de a komolyság skatulyájába még legnagyobb jó- (vagy inkább rossz-?) indulattal sem lehet beletuszkolni. Mindenesetre röpke négy nap alatt letoltam A vízilovat a torkomon.
(Igen, könyvkritikaszerű képződmény következik, meneküljön ki merre lát! Én szóltam.)
A Fry-könyvek hátulján és a történet vagy a szerző leírásakor állandóan a tabudöngetéssel és a világon jelenleg létező-lélegző-lézengő írók közül a (szerintem is) legegyedibb nyelvi humorral jönnek nekünk, és ez volt az első olyan olvasmányom tőle, amelyben a lenyűgöző nyelvhasználat dominanciája nem vonta el a szexualitással kapcsolatos őrültségekről a figyelmet. Se a Csináljunk történelmet!, de még a Hazudozó romantikus (és nem túl romantikus) szálai sem csaptak földhöz annyira, mint ebben a könyvben egy konkrét jelenet (Orgona, ó, Orgona…), ami – nem fogok hazudni – nem tetszett. Túl sok volt az idegrendszeremnek, arról nem is beszélve, hogy Fry fogalmazásán néha szívszorítóan érződik, hogy gyakorlatilag a születése óta nem került közelebbi kapcsolatba vaginával. (Ez persze nem igaz, úgy emlékszem, fiatalon azért próbálkozott a nőknél, csak hát mind tudjuk, hogy nem jött be neki.) Túl sok szakkifejezés, némelyet lány létemre még én sem értettem.
Érdekes módon ennek ellenére Ted Wallace a női nemhez való hozzáállása kiválóan volt megírva (és most vigyorogva nyugtázom, hogy kissé vakvágányra tereltem mindenkit, aki nem ismeri a cselekményszálat… vagyis, igen, mindenkit). Hatvanas éveiben járó kiégett költőnk gátlástalanul ír le minden szembejövő nőegyedet különösen nagy hangsúlyt fektetve arra, hogy az adott „nőcici” (elnézést kell kérnem, Mr. Fry, de ilyen homokos kifejezést egy ilyen heteró pasas szájába nem szabadott volna adnia. Szerintem.) melyik domborulata a legharapnivalóbb és melyik testrésze készteti leginkább főhősünket arra, hogy azonnal hanyatt vágja a szalmán. Néha ugyan túlzásnak és túlzóan szexistának éreztem (ez is valószínűleg arra vezethető vissza, hogy Stephen csak elképzelni tudja, mi játszódik le egy heteroszexuális férfiban, amikor meglát egy vonzó nőt), de ezzel együtt is remek volt.
Ted karaktere amúgy is zseniális. Bírtam a gondolkodásmódját, a cinizmusát (igen, tudom, hogy engem kinevetne, c’est la vie), a beszólásait, a múltját, az életvitelét, a filozófiáját. De azt hiszem, erről már írtam – annyira antipatikus a társadalom számára, hogy nem tudom nem imádni érte.
Hogy „Tedward” milyen szarba keveredik, azt nem fogom részletezni, szóval nyugalom, továbbra is kellemesen spoilermentes marad a poszt. A benyomásaimat viszont – hogy hogy tetszett – megosztanám a történetról.
Emlékszem, amikor még az elején voltam a könyvnek, azt írtam, hogy egyelőre Ted viszi a hátán az egészet, mert amúgy elég érdektelen, de bízom Fryban, hogy tudja, mit csinál. Nos, lehet, hogy ez egy kissé elhamarkodott kijelentés volt. Kétszáz oldalnál eszembe jutott, hogy „na jó, most már elég lehetne a bemelegítésből”, de sajnos nem kegyelmezett nekem őfrysága, végig – azt a pár többé-kevésbé undorító, de mindenképpen meghökkentő jelenetet kivéve – ugyanolyan lapos és (ahogy anyám szokta mondani, azt hiszem, valami régi filmből van) „jó-jó, de van-é jobb?” jellegű. Ted tehát végig viszi a hátán, azok miatt a szavak miatt, amiket az ő szájába adott Fry, érdemes olvasni a könyvet. Alant rövid kis benyomásaim egy-két markánsabb szereplőről (mert sajnos teljesen szürke vagy nagyon halovány karakterből is akadt jó pár).
Jane: idióta. Ez a vallásos buzgóság mindig felállítja a szőrszálakat a tarkómon. Tetszett, hogy mi lett végül a sorsa, már csak azért is, mert Ted szépen megszedte magát belőle.
David: ami Jane-re, az rá is vonatkozik, de ő legalább úgy tűnik, a végére normalizálódott. De a közepén meg… Pfuj. Úgy értem: PFUJ!
Simon: azzal együtt, hogy néha tényleg kilógott a szájából a kapanyél, közel sem idegesített annyira, mint a fenti kettő, illetve Oliver (róla később).
Michael és Anne: ők azok, akik sokkal szürkébbek voltak, mint amilyennek lenniük kellett volna.
Max és Mary: dettó, bár Max azért néha elérte, hogy őt se kedveljem.
Oliver: a legeslegzavaróbb mind közül. Még ha nem is jött volna minden második mondatában ilyenekkel, hogy „Doktor Dalma” meg „Vodka/Vodkinca Vanda”, „Méreg Marcsi” és hasonlók, amiről már a fogamat csikorgattam és a hajamat téptem egyszerre, akkor is az a duma, amit a „szembesítéskor” (höhö) levágott… Kár egyébként, mert ha a stílusán felül tudtam volna emelkedni, érdekes lehetett volna. Az mindenképpen az egészségére váljék, hogy ő volt a legszínesebb folt az egész fakó, jobb esetben is csak hányásszínű szőnyegen.
Más nem jut eszembe, akire érdemes szavakat pazarolni.
Összesítésben: 7,9/10 (Ha év közben olvasom és egy kicsi szúrósabb vagyok, mint most, lehet, hogy csak 6.)
(A Hazudozó és a Csináljunk történelmet! idejében nem pontoztam, szóval így utólag mondom, hogy 9-et és 8-at kapnak.)
A víziló brit kulturális referenciáinak tengerébe beszivárgott egy csepp Rupert Gravesből. Azt hiszem, a BBC-imádó énemnek spontán orgazmusa volt. (Főleg, amikor fél oldallal arrébb Ben Eltonról is szó esett.)
Elbicikliztünk ma a Lidl-be, majd ugyanazzal a lendülettel vissza is fordultunk. Áramszünet – megáll az élet. Pedig emiatt nem maradtam fent háromnegyed kettőig Top Geart nézni, és emiatt rugdaltam ki a lusta seggem az ágyból már hajnali kilenc órakor.
El ne felejtsem bemásolni a kilencvenedik oldalról azt, amit akarok. (De most itt sem vagyok, mert épp emberfeletti erővel olvasok.)
2011. június 18. 11:54
Negyedszer
Az internet még mindig nem működik. Viszont most már legalább rájöttem arra, hogy nem a stick hibája (ezennel vissza is vonom a „stikkes” jelzőt), hanem a helyé (és átruházom a városra). Végtére is nem tudom, mint vagyok meglepődve, ez közismerten fehér folt a rádióhullámok és – úgy tűnik – a mobilinternetet szolgáltató hullámok körében. Vicces volt például, amikor – azt hiszem, két évvel ezelőtt – eltökéltem, hogy ha Bambi őzpököltet eszik is, én akkor is befogom a Rádió 1-et a telefonommal. Hullaszagú próbálkozások (melyek során körbe-körbe lejtettem a szobában kezeimben a régi kinyithatós walkmanmobilt és a hozzá tartozó fülhallgatót lebegtetve, mint az arab táncosnők a színes fátylaikat) tucatjaival később és egy kisebb fajta hegymászótúra árán végül sikerült egészen tűrhető minőségű adást fognom. Mindezt úgy, hogy felmásztam a szekrénysor balról második tagja előtti fotel karfájára, kinyitottam a már említett szekrény baloldali ajtaját legfelül, majd átvetettem rajta a fülhallgatót, a telefont pedig az alsóbb polcra raktam. Teljesen egyszerű és logikus, nem? Érthetetlen, hogy miért nem jutott eszembe már a legelején.
Mindezt csak azért mesélem el, hogy az olvasó, aki felé – remélem, érzi – mély tisztelet áramlik az irányomból, hogy átérezze a körülményeket.
A hetvenes években ragadt kisvárosi imidzsre erősít rá egy cseppet a Harmadszorban már említett Lidl- incidens, amit talán illene kibontanom, de a helyzet az, hogy tényleg annyi az egész, amit már leírtam. Lemértem, annyi idő innen addig elbicikliznem, amennyi alatt pontosan egyszer meg tudom hallgatni a Crying Lightningot az Arctic Monkeystól. Az gondolom evidens, hogy ez a konklúzió tapasztalati úton született, de azért mégis pazarolok rá egy mondatot, mert nagyon, különösen élveztem azt a három vagy négy és fél vagy franc tudja hány percet, amíg tartott. Nem tudnám megmondani, miért, csak úgy jó volt borult, fülledt időben tekerni a főút mentén, ahol már-már fullasztóan meleg, de mégis kellemes szél zilálta a borzadályos sörényemet (nem hoztam hajvasalót, nyöff), miközben éppen megfelelő zene szólt éppen megfelelő hangerővel.
Amikor megpróbáltunk kiszabadítani egy bevásárlókocsit láncos rabságából, akkor adták a tudtunkra, hogy kár a gőzért – bekrepált az elektronika, ergo még az ajtók sem működnek. Ahogy körbenéztem a parkolóban, olyan hatvan és kilencven közé becsültem az így bent ragadtak számát. A kint várakozók száma persze rohamosan csökkent, mikor mi elindultunk haza, már csak négy-öt makacs tengerész ácsorgott kitartóan az épület előtti keskeny, árnyékos sávban, szilárdan eltökélve, hogy kivárják, amíg megszerelődik a rendszer. Mi nem voltunk ilyen állhatatosak. Holnap újra próbálkozunk.
Ezt leszámítva ma igen csekély számú tevékenységet folytattam, bár be kell vallanom, azokat elég jól, ami elégedettséggel tölt el. Először is lezavartam vagy kétszáz oldalt A vízilóból (reflexiók majd később, most már álmos vagyok ahhoz, hogy ekkora benga fába vágjam a kisbaltát, főleg úgy, hogy minden egyes szót elgépelek legalább háromszor. Az előbb is „ablakok” lettek az „ajtók”-ból, én meg félórányi intenzív bámulás után jöttem csak rá, hogy valami gáz van azzal a mondattal), százhuszonhatodjára kezdtem új játékot a Simsben (komolyan mondom, ez a játék olyan, mint egy drog – ha egyszer elkezdted használni, leteheted egy időre, de soha sem szabadulsz meg tőle véglegesen) és omlettet sütöttem. Vagy olyasmit. Igazából „omlettnek szánt tojáscafatok” lett a vége, de csúnyának így se volt csúnya, az íze pedig fergeteges volt.
Aztán pedig megnéztem Az azkabani foglyot. Holnap egyszerre lesz A Tűz Serlege és a Titkok könyvtára 2. a tévében, és mivel az előbbi itt pihen mellettem DVD-n, inkább Noah Wyle-lal (vagy hogy bánatba’ írják) tartok. De a HP4-et szent kötelességem megnézni, már csak azért is, mert már hetekkel ezelőtt elhatároztam, hogy szánok százötvenegy percet a nyári szünetemből arra, hogy csodálhassam David Tennantot Ifjabb Barty Kuporként (igaz, a filmben ő összesen jó, ha tíz percet szerepel, de nem számít, szent kötelesség, mint mondtam).
Visszatérve Az azkabani fogolyra: rég nevettem már ennyit egy filmen. És most nem arról beszélek, hogy mennyire volt logikátlan vagy hűtlen a könyvhöz – olyan régen olvastam már és annyira nem emlékszem a részletekre, hogy én valószínűleg csak a kolosszális könyvhűtlenségeket ismertem fel, az apróságokat nem is. (Mondjuk az időutazásban felfigyeltem egy paradoxonra Csikócsőrrel kapcsolatban, amin még rágódnom kell.) Igazából csak arról van szó, hogy nagyon szórakoztató volt úgy végignézni a filmet, hogy közben mindent tudtam az összes szereplő múltjáról és jövőjéről is. A néhány kolosszális kinematográfiai baklövés mellett voltak szívfacsaróan apró részletek, amelyek tökéletesen állták meg a helyüket utalásként olyasmikre is, amit akkor még nem tudhattunk, amikor ezt a filmet először láttuk. Most már persze, hogy ilyen mélyen beleástam magamat a dologba, felismertem ezeket az apró rándulásokat az arcon valaki vagy valami említésére, sőt igazából végig figyeltem, hogy mit látok. Érdekes volt. Mindig is szívmelengetőnek tartottam, ha alkotás közben az emberek odafigyelnek a részletekre (lásd még: Sherlock).
Nos, mára asszem ennyi. Így is kinyírtam már a szemeimet, ha így haladok, hamar pápaszemes leszek.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
